1. Fejezet

John

Futva érkeztem az irodába és éppen hogy sikerült beugranom a már zsúfolt liftbe. A kollégám Ben végigmért.
Ben: Egy kis reggeli testedzés? - kérdezte elfojtva egy mosolyt.
Csak a szememet forgattam.
John: Lezárták az utcát valami építkezés miatt és meg kellett kerülnöm az egész tömböt. - feleltem. - Remekül indul ez a nap is.
Ben: Akkor jobb ha meg sem nézed az újságokat! - csóválta a fejét.
John: Miért? - kérdeztem gyanakodva.
Ben csak a fejét csóválta, jelezvén hogy ő nem mond semmit. A lift kinyílt én pedig megigazítottam a nyakkendőmet és az ingemet. Egy kisebb könyvelőirodában dolgoztam. Még a diploma után kerültem ide és megszerettem a helyet részben a kollégák, részben a nyugodt körülmények miatt. Szerettem a saját kis boxomat, a kávégépet és a főnököm bugyuta vicceit. Máshol talán több pénzt kereshettem volna, de én jól éreztem magam itt és eszem ágában sem volt felrúgni a megszokott életem.
Üdvözöltem a kollégákat, majd leültem az asztalomhoz és bekapcsoltam a számítógépem. Nancy sokat sejtető mosollyal közeledett felém egy friss bulvárlappal a kezében.
Nancy: Úgy tűnik az álomházasságból rémálom lett. - mondta negédesen sóhajtva majd elém dobta az újságot.
A címlapról Alexandra Cowell szépséges arca köszönt vissza, amint egy Beverly Hills-i szálloda kávézójában ücsörög a barátnője Kiki társaságában. A kép fölötti szalagcím láttán elakadt a lélegzetem. "Szakított az álompár!" Alatta kisebb betűkkel: "Alexandra elköltözött az 5 millió dolláros villából, barátai szerint mélyen megrázta az elválás. Adam eltűnt a média elől, állítólag Mexikóban vakációzik."
Adam: Ez biztosan csak valami buta pletyka! - ledobtam az újságot.
Nancy megvonta a vállát.
Nancy: Minden magazin címlapon hozta le. És a hírek, az internet, még Perez is megírta. - úgy tűnt örömét leli a hír közlésében. - Na de... nem tartalak fel! Szép napot! - sarkon fordult majd eltűnt a főnök irodájában.
Megnyitottam a böngészőt ahol a kezdőlapomon a hírek között azonnal megakadt a szemem egy szalagcímen. "Alexandra Cowell beadta a válókeresetet! Adam Lambert nem nyilatkozik, bujkál a nyilvánosság elől."
Igaz lenne? Nem tudtam elhinni. Olyan gyönyörűek együtt. Egy igazi álompár. Hiszen csak fél éve hogy összeházasodtak. Az archivált cikkek között böngészve rátaláltam a kedvencemre. "Szenzáció! Adam Lambert titokban feleségül vette menedzsere lányát!" A cikkben több lesifotó is szerepelt a Vegas-i villámesküvőről. Akkor hallottam először Alexandra Cowell-ről, Simon Cowell lányáról. Egészen addig a nyilvánosságtól távol New York-ban élt és tanult. Mostanra pedig igazi divatikon és Adam rajongóinak imádott-gyűlölt bálványa lett. Naponta jelentek meg cikkek róla, főleg arról hogy mit viselt egy-egy partin vagy buliban ahol Adam oldalán tűnt fel. Adam pedig mindenhol ott volt. A neve fogalom volt, mindenki ismerte az American Idol óta, amit fölényesen nyert meg és ami meghozta számára világhírnevet.
Sohasem hittem volna hogy ennyi idősen rajongani fogok még valakiért, de Adam zenéje, kisugárzása és stílusa magával ragadott. Lassanként az életem részévé vált bár ezt a környezetem nem igazán tudta elfogadni. Különösen Nancy-t zavarta a dolog.
A rajongásom volt az egyik oka a szakításunknak, a sok száz egyéb között. Nancy-t igazából minden zavarta bennem. A hajam, a ruháim, a lakásom, a munkám, a kocsim, még a járásom is. Adam-et pedig kifejezetten gyűlölte. Alexandrára halálosan féltékeny volt. Felidéztem a szakításunk estéjét. Randink volt. Vacsorázni vittem, majd moziba. Az éttermet utálta, a kaja sem ízlett neki és a pincért is rémesen leteremtette. A moziban is tovább folytatódott az egész. Nem tetszett neki az ülőhely, a film, zavarta a többi néző és a pattogatott kukorica illata. Hazaérve pedig meglátta az asztalomon a Vogue legfrissebb számát amelynek címlapján Alexandra pózolt. Felkapta az újságot majd hozzám vágta. "Már megint ő? Mond csak mi olyan különleges benne? Azt hitted nem veszem észre hogy odavagy ezért a kis... csitriért?! Komolyan John? Nem érzed úgy hogy ez már szánalmas? Istenem, nem tudom miért fecsérlem az időmet egy ilyen csődtömegre mint te!"
Faképnél hagyott. Azt hitte térden állva könyörgök majd neki hogy fogadjon vissza. De az igazság az volt hogy nem akartam vele lenni. Semmit sem láttam benne, ami komolyabban megmozgatott benne. Csinos volt a maga titkárnős módján, de hiányzott belőle valami. Bár tudtam volna hogy mi az amit keresek... De abban egészen biztos voltam hogy nem Nancy az, akiben meg fogom találni.

Ebédszünetben Bennel lementünk a közeli önkiszolgáló büfébe. Már sorban álláskor felfigyeltem a tévére ahol éppen a bulvárhírek mentek. Szinte azt sem tudtam mit rakok a tálcámra, annyira koncentráltam. Meg sem hallottam amit Ben mondott, csak gépiesen leültem a tv-hez legközelebbi boxba. A műsorvezető éppen Adam karrierjének fontosabb állomásait idézte fel.
Ben: Lefogadom hogy meleg a pasi! - mondta csámcsogva. Újabb adag sültkrumplit tömött a szájába és tovább fecsegett. - Szerintem csak színjáték volt az egész és a csajnak elege lett.
Lesújtó pillantást vetettem rá, majd tovább koncentráltam a tévére. Éppen Alexandrát mutatták, amint Kiki-vel a barátnőjével elhagynak egy üzletet. Alig tudott az autójához férni a fotósoktól. Láthatóan nagyon dühös volt és vékonyabbnak tűnt mint amikor legutóbb láttam. Kiki harciasan tört utat maguknak beszólogatva a paparazzóknak.
A műsor végén elhangzott még pár találgatás hogy hol lehet most Adam és mi fog történni most a párral.
Ben: Kérlek mond hogy nem bulvármagazinok lapozgatásával és a sztárhírek bámulásával fogod tölteni a szabadságod? - kérdezte drámai hangon.
John: Ha ez megnyugtat akkor nem. -feleltem. - Azt hiszem folytatom a nyomozást a szüleim után.
Ben bólintott de nem felelt semmit. Tudtam hogy az a véleménye, hogy abba kellene hagynom a kutatást. De tudnom kell hogy ki vagyok.
Ezen tűnődtem amikor hazaindultam az irodából. Késő délután volt és az utcák megteltek feszült, fáradt, munkából hazainduló emberekkel. Az építkezések miatt nehezen tudtam csak előre jutni. Mindenhonnét kalapálás, hegesztés és fúrás hangja hallatszott. Por, füst és ki tudja még mi szállt a levegőben. Munkások kiabáltak egymásnak és néha elhangzott egy-egy füttyentés vagy obszcén megjegyzés ha egy szemrevalóbb nő haladt el mellettük.
Hirtelen belém hasított a kétségbeesés. Vajon azért szeretnék annyira Adam helyében lenni, mert nem ismerem a múltam, a családom és hogy honnét jöttem? Azonnal mentegetőzni kezdtem. Csupán csak a zenéje és a kisugárzása az ami megfogott. Egy kis hang megszólalt a fejemben. Azt mondta hogy túlzás hogy rá akarok hasonlítani. Hiszen még ugyanazt a tetoválást is megcsináltattam amit ő visel a csuklóján. A kollégáim már emiatt is teljesen őrültnek tartanak. Ha még tudnák hogy otthon néha kifestem magam hogy még jobban hasonlítsak rá. Néha eljátszottam a gondolttal hogy Adam-nek adom ki magam. De azt hiszem ez már a józan eszem legvégét jelentette volna. Talán könnyebb lenne a saját életemben élnem ha választ kapnék a kérdéseimre. Honnét jöttem? Ki vagyok? Miért mondtak le rólam az igazi szüleim?
Gyors léptekkel áthaladtam egy állvány alatt. Hallottam a robajt odafentről és a kiáltásokat, de már túl későn jöttem rá hogy mi is történik.
Munkás: Vigyázzon!
A következő pillanatban valami éles fájdalom hasított a fejembe olyan erővel hogy minden elsötétült. Tompa lüktetést éreztem. A kezem forró, kemény aszfaltot tapintott. Elmosódott éles hangok, kétségbeesett kiáltások hallatszottak körülöttem. Mi történt? Éreztem hogy valami forró és nedves folyik végig az arcomon. A fájdalom olyan erős volt, hogy nem bírtam kinyitni a szememet. A homlokomhoz nyúltam, majd hunyorogva az ujjaimra néztem. Vér. A hangzavar körülöttem egyre nőtt.
Kellett pár pillanat mire felfogtam hogy valaki hozzám beszél.
Munkás: Uram! Uram! - finoman megrázta a vállamat. - Hall engem? - kérdezte aggódó hangon.
Munkás2: Szerintem eszméleténél van. A mentők mindjárt itt lesznek! - mondta egy másik arc nélküli hang. - Kérem emberek, menjenek hátrébb!
Ismét hangzavar támadt majd új sürgetőbb, határozottabb hangok hallatszottak.
Mentős: Helyet kérek! kérem menjenek az útból, szeretnénk a munkákat végezni.
Éreztem hogy valaki hozzám ér. Felfeszítették a szemem, majd éles fény vakított el.
Mentős: Uram, meg tudná mondani a nevét? - kérdezte ugyanaz a hang. Nem bírtam felelni. Egyetlen hang sem jött ki a torkomon a rémülettől. A nevem... a nevem...
Mentős2: Ismeri valaki ezt a férfit? - kérdezte egy másik hang.
Újra felmordult a tömeg, izgatott suttogás támadt. Egyetlen éles női hang vált ki a sokaságból.
Nő: Szentséges szűzanya! Ez Adam Lambert! Az American Idol!
Még nagyobb zaj támadt, de egyre inkább tompa zsongássá alakult, majd elvesztem a sötétségben.



Alexandra

Kifelé bámultam a szállodai szobám ablakán. Hallottam hogy apám újabb cigarettára gyújt. Odalent több tucat fotós téblábolt. Rám vártak. Azt hiszem ezt sohasem fogom megszokni.
Simon: Alexandra... - kezdte ismét.
Alexandra: Nem! Apa, felejtsd el! Látni sem bírom többé! És ha már itt tartunk téged sem... - tettem hozzá keserű hangon.
Simon: Nézd Kicsim... én csak azt tettem ami ebben a helyzetben a legjobbnak tűnt és...
Alexandra: A legjobbnak? - kiáltottam kétségbeesetten. - Hagytad hogy hozzá menjek amikor tudtad hogy... - megráztam a fejem. Forró könnyek égették a szememet. - Az embereknek igazuk van. Neked nincs szíved.
Apám nem felet azonnal. Kihasználtam a csendet hogy megpróbáljam rendbe rakni a gondolataimat. Lehetetlennek tűnt. Annyi minden kavargott a fejemben és az idő nem hogy javított volna a dolgokon, de mostanra még bonyolultabbá vált minden.
Simon: Adam bajban van. A segítségedre szorul. Ha... ha nem segítesz a sajtó szétszedi. Szüksége van rád.
A hangja komoly volt és gyengéd. Ezt a hangot használta mindig ha jobb belátásra akart bírni. Ezzel a hanggal vett rá hogy ahogy ő mondta "Ragadjam meg az esélyt a boldogságra és ne törődjek a józan ész szavával." Akkor hittem neki. Nem akartam hogy újra elszédítsen.
Alexandra: Adam nagy fiú. És ott vagy neki te. Remek csapatot alkottok a sajtó félrevezetésében. - vetettem oda félvállról.
Simon: Hát ne, érted? Semmire sem emlékszik! Két nap telt el és semmi! Az orvosok mindent megtettek de nem tarthatják bent örökké és minél tovább marad ott annál nagyobb a valószínűsége hogy valaki megszellőzteti a sztorit. - a hangja most tényleg kétségbeesett volt. Remegő kézzel a szájához emelte a cigarettát és mélyet szippantott belőle. - Arról nem is beszélve hogy mit fognak rólad beszélni ha nem leszel mellette most.
Alexandra: Elegem van abból hogy állandóan másoknak feleljek meg! Az elmúlt fél évben másról sem szólt az életem. Azt hittem megéri, de mit kaptam cserébe. Hazugságokat, még több hazugságot... és egy összetört szívet. Adam Lamberttel én örökre végeztem apa.
Simon: Alexi, kérlek... csak gyere be velem a kórházba. Talán ha látna téged eszébe jutna pár dolog...
Alexandra: Apa, kérlek ne tégy úgy mintha valaha is szeretett volna! -szakítottam félbe.
Simon: Szeret téged hidd el! Mióta magához tért állandóan téged vár. Állandóan rólad kérdez. - bizonygatta.
A szavai friss sebeket téptek fel. A fájdalom erősebb volt mint amit valaha el tudtam képzelni. Gyűlöletet, undort és kétségbeesést éreztem.
Alexandra: Hazudsz...
Simon: Csak 5 percet adj neki! Kérlek... minden ezen múlik talán.
5 perc azzal szemben hogy még órákig nyaggat hogy tegyem meg amit kér. Ijesztően felelőtlen dolognak tűnt találkozni Adammel. Ostobaság. Kiki fenékbe rúgna ha tudná mire készülök. És mégis... valami feljajdult bennem hogy újra láthassam azt a tökéletes arcot, amit sohasem szántak nekem igazából, hogy hallhassam a hangot amin édes hazugságokat suttogott a fülembe és láthassam a szemeket, amikben elvesztem egyszer... talán örökre.
Nem szabad! Nem lehet! És mégis... ha csak eszembe jutott az illata, a mosolya, újra és újra elszédültem. Hogy lehet valami ami ennyire hazug és szívtelen mégis a leggyönyörűbb dolog a világon.

Fél órával később már a kórház folyosóján voltunk. Egy ősz hajú, szakállas professzor magyarázott dolgokat amiket alig értettem. Dr. Maxwell-nek hívták.
Dr. Maxwell: Sajnos azt kell hogy mondjam a férje állapota eléggé súlyos Mrs. Lambert. - kezdte együtt érző hangon.
Alexandra: Ms. Cowell, ha kérhetném. Mint azt bizonyára tudja Adam és én épp válófélben vagyunk.
Dr. Maxwell: Sajnálattal hallottam. Visszatérve a férj... vagyis Adam-re... az amnézia egy ritka fajtájában szenved. Teljes mértékben tisztában van a környezetével. Tudja milyen évet írunk, ki az elnök és azt is tudja hogy kicsoda Adam Lambert. Viszont a saját emlékeit teljesen elveszítette.
Összerándult a gyomrom.
Alexandra: Rám emlékszik?
Dr. Maxwell: Igen, tudja hogy ki ön. De mint a feleségére... attól tartok nem.
Felsóhajtottam. Apám aggodalmas pillantást vetett rám.
Alexandra: Tehát tisztában van vele hogy a felesége vagyok, de nem emlékszik rám, nincsenek emlékei rólam. - ismételtem a doktor szavait hogy értettem e.
Dr. Maxwell: Igen, pontosan. De nyilvánvalóan szorosan kötődik önhöz, hiszen önt nevezte meg legközelebbi hozzátartozójának és nem a családját. És véleményem szerint ön az aki leginkább segíthet neki visszanyerni az emlékeit.
Simon: Most már hiszel nekem? - dühös pillantással feleltem neki.
Dr. Maxwell: Kérem, legalább beszéljen vele.
Felsóhajtottam. Ha nem teszem meg, az orvos egy szívtelen szörnyetegnek fog gondolni és megint Adam lesz az akit mindenki sajnál. Dühösen bólintottam. Az orvos Adam szobájához kísért, közben buzgón magyarázott. Reménykedtem benne hogy igaza lesz és amint meglát azonnal visszatér az emlékezete. Mint kiderült így nem válhatok el tőle.
Az orvos kopogott az ajtón, majd előre ment. Úgy tűnt apám kint kíván várakozni, amiért hálás voltam neki.
Dr. Maxwell: Adam, a felesége van itt.
Adam: Alexandra? Hát eljött mégis? - a hang hallatán furcsa érzésem támad. Valahogy más volt...
A doktor szélesre tárta előttem az ajtót. Sóhajtottam egyet majd beléptem. A szoba világos volt és barátságos, semmi kórházi jelleget nem lehetett felfedezni első látásra. Adam az ágyon ült, egyszerű melegítőben. A homlokát fehér kötés takarta. Az arca felvidult amikor meglátott. Olyasfajta izgatottság ült ki rá, mint a rajongókén akikkel találkoztunk. Nem értettem miért kezdett vad kalapálásba a szívem a látványától. Ostoba érzés volt.
Alexandra: Hello Adam!
Adam: Azt hittem... nem jössz el.
Alexandra: Én is. - vallottam be.
Adam: Én... annyira örülök neki hogy látlak. - a hangja izgatott és boldog volt.
Alexandra: Aha. - igyekeztem közömbösnek tűnni. - Szóval tényleg nem emlékszel semmire vagy ez is csak apám egy újabb trükkje, hogy előnyt kovácsoljatok a botrányból? - kérdeztem dühösen.
Adam arca elkomorodott.
Adam: Fogalmad sincs milyen ijesztő ez... én... a fejem... teljesen üres, nem emlékszem semmire, olyan mintha nem is léteztem volna. Itt van ez a rengeteg újság. - az asztalon heverő magazinok felé intett. - És mindenhol az arcomat látom, de mégsem ismerem fel magam. Annyira félek...
Kényelmetlen érzés volt. Rémültnek tűnt és kétségbeesettnek. Még sohasem láttam ilyennek azelőtt. A színpadi sminkje, a jelmezei, a tökéletes frizurája és a csábos mosolya nélkül egészen törékenynek és hétköznapinak tűnt. Nem az a szikrázó csillámlény volt aki milliók bálványa.
Alexandra: Sajnálom Adam! - suttogtam. -De nem tudom hogy mit tehetnék, mi már... annak vége.
Adam szeme megtelt szomorúsággal.
Adam: Úgy érzem... elveszítek valamit ami sohasem volt az enyém. És mégis fáj... - sírni kezdett.
Hirtelen iszonyatos kín hasított belém. Legszívesebben a karjába vetettem volna magam, ha nem tudom biztosan hogy a végén én járok majd rosszul. És én leszek az aki fájdalomtól vergődik.
Alexandra: Nem tudom mit tehetnék érted.
Adam: Kérlek.... vigyél el innét! Vigyél haza! - a hangja kétségbeesett és könyörgő volt. - Itt... ezen a helyen én megőrülök.
Alexandra: Talán a szüleidhez kellene menned, Adam. Ők nagyobb segítség lennének mint én. Mi alig ismertük egymást.
Vagy leginkább egyáltalán nem. Ki vagy te? Ki vagy igazából?
Adam: De úgy érzem te vagy az egyetlen aki segíthet. - suttogta.
Az orvos odakint várt rám az apám társaságában.
Simon: Most már hiszel nekem? - kérdezte az arcomat látva.
Alexandra: Igen. De mit tehetnék? - kérdeztem drámai hangon.
Apám az orvoshoz fordult válaszért.
Dr. Maxwell: Nos... talán a beteg a saját otthonába az ismerős személyek között visszakapná az emlékeit. Ha visszacsöppenne a régi életébe.
A régi életünk... az már rég elveszett. És amikor még létezett akkor is hazugság volt csupán egy jól szervezett színjáték apám rendezésében.
Alexandra: Mennyi időről lenne szó?
Próbáltam nem tudomást venni apám győztes mosolyáról.
Dr. Maxwell: Ezt sajnos nem tudom megmondani. - felelte őszintén. - Órák, napok, hetek... legrosszabb esetben hónapok vagy évek. De minél később kerül vissza a régi környezetébe annál nehezebb lesz az emlékezés.
És én annál később kerülök ki ebből a rémálomból. Két napja még azt hittem magam mögött hagyhatom a múltat. Terveim voltak, reményeim. És most vissza kell térnem oda, ahol minden álmom összetört.



John

Láttam már ezt a házat egészen biztosan. De mégsem tudtam elképzelni hogy itt éltem valaha. A sötétített ablakú terepjáró lassan begördült az udvarra, miközben több tucat fotós tolongott a kapuban hogy lefényképezhessenek minket. Alexandra mellettem ült, de egészen távolra húzódva. Fekete napszemüveggel takarta el az arcát. Egyszerű farmert viselt és bőrkabátot, a haja kusza fonatban lógott a vállán. Idegesen babrált az ujjaival és egyetlen pillantást sem vetett rám mióta beültünk a kocsiba. Mikor megálltunk a bejárat előtt szó nélkül kiugrott a kocsiból, meg sem várta hogy a sofőr kinyissa neki az ajtót.
A zavarom egyre inkább fokozódott. Valami nincs rendben. Ez a hely... én még sohasem jártam itt. Idegesen tébláboltam a bejárat előtt. Fogalmam sincs mennyi idő telt így el, de egészen biztos hogy Alexandra megunta a várakozást.
Alexandra: Adam? - szólt hátra.
Összeszedtem magam és beléptem az ajtón. A hall hatalmas volt és nagyon világos. Mindenütt pasztellszínek, márvány, elegáns világítás, gyönyörű keleties bútorok és dekoráció fogadott.
John: Ki... ki rendezte be a házat? - kérdeztem miután a hangomra találtam.
Alexandra: Te. Már megvolt mielőtt összeházasodtunk. - felelte.
Az utolsó szót fájdalmas hangon mondta ki. Mi történhetett? Mi romlott el köztünk? Alexandra furcsán kutató szemekkel nézett rám, majd lemondóan sóhajtott és felment az emeletre kanyargó márványlépcsőn. Kissé tétováztam majd követtem. Ő megállt az egyik ajtó előtt és megvárta amíg odaérek.
Alexandra: A szobád.
John: Az enyém? És te hol alszol? - kérdeztem döbbenten.
Alexandra: Az én szobámban természetesen. - felelte.
Természetesen?
John: És hol aludtunk mielőtt...
Alexandra: Vagy úgy... - a hangja keserűen csengett. - Mindig külön szobánk volt. Te akartad így. Azt mondtad csak így tudod kipihenni magad.
Ilyet mondtam volna?
John: De... néha együtt aludtunk ugye? - kérdeztem.
Alexandra: Ritkán. És akkor sem szívesen tetted. - felelte, majd kitárta előttem az ajtót. - Talán jobb lenne ha lepihennél. Ha valamire szükséged van megtalálsz a szobámban. A szemközti ajtóra mutatott.
Egyszerűen nem tudtam elképzelni hogy ez az én szobám lenne. Egyetlen négyzetcentiméter, bútor vagy sarok sem volt ismerős. Fehér, szürke és fekete színek uralták a szobát, ami egyáltalán nem úgy nézett ki, mint ahol valaha bárki is élt vagy aludt volna. Hideg volt, szinte steril. Nem éreztem az otthon melegét. Olyan volt mintha egy dobozban lennék egy bizarr kísérlet alanyaként.
Lerogytam az ágyra és az arcomat egy párnába temettem. Próbáltam emlékeket kierőszakolni magamból, de az agyam nem engedelmeskedett. Valami nincs rendben. Ez nem én vagyok. Ez nem az én otthonom.
Minden erőfeszítésemre szükségem volt hogy felkeljek. Kibotorkáltam a fürdőszobába, ami ugyanolyan monokróm volt mint a lakosztályom többi része. Milyen ember lehet az, aki itt él?
A ruháim sem voltak ismerősek, habár a hatalmas gardrób szinte zsúfolásig telve fogadott. Elővettem egy szegecsekkel díszített bőrkabátot. Ezt viselte Adam egy magazin címlapján. A kép tisztán magam előtt volt. Aztán hirtelen utolért a gondolat. Hiszen én vagyok Adam. A tükörképem kételkedve nézett vissza rám. Közelebb léptem hozzá.
John: Ki vagy te? - suttogtam. Ő is ezt kérdezte tőlem.
Furcsa érzés fogott el, amikor kiléptem a folyosóra. Ösztönösen körülnéztem, hogy lát e valaki. Szinte lopakodva mentem le az alsó szintre. Lassan, minden lépést átgondolva hátra-hátrapillantva. A földszinten a hallból egyenesen egy óriási tévészobába értem, ami nyitott teret alkotott a konyhával és az ebédlővel. A délutáni napfény elárasztotta a házat. Nem tudtam dönteni hogy Beverly Hills dombjait, vagy a másik oldalon elterülő pazar kertet bámuljam tátott szájjal. A hatalmas plafontól padlóig érő ablakok azt a hatást keltették, mintha a kert és a ház egyetlen térben lenne. Az ebédlőn keresztül kiléptem a teraszra, ahol a legnagyobb medence fogadott amit valaha láttam. A pazar kertben egzotikus növények alkottak buja édenkertet. A zöld pázsitot teniszpálya váltotta fel, majd egy impozáns sziklakert, amely mögött több méter magas kőfal állt. A medence mellett sétálva felpillantottam a házra, melynek felső szintjét is hatalmas terasz ölelte körül. Alexandra a korlátra támaszkodva állt a szobája előtt és engem nézett. Elakadt a lélegzetem. Olyan vágy tört rám, ami szinte felfoghatatlan volt. Itt akartam érezni a karomban most azonnal. Erre vártam, ezt akartam olyan régóta hogy meg sem tudtam nevezni az idejét.
Szinte berohantam a házba, és kettesével véve a lépcsőfokokat felsiettem az emeletre. Kis ideig tétováztam, mire eszembe jutott hogy melyik az ő szobája. Kopogjak? Vagy nyissak be? Nem tudtam eldönteni.
Az ajtó olyan hirtelen nyílt ki hogy a meglepetéstől egy lépést hátra léptem. Alexandra nem lepődött meg. Inkább bosszúsnak tűnt.
Alexandra: Jól vagy?
John: Igen. - vágtam rá lihegve. - Én csak... beszélni szeretnék veled.
Alexandra: Lemenjünk a nappaliba? - kérdezte távolságtartó hangon.
John: Nem mehetnék inkább be? - kérdeztem a szobája felé intve a fejemmel.
Ez meglepte. Tétovázott pár percig, majd kitárta előttem az ajtót. Úgy léptem be, mintha a legdrágább szentély lenne a világon. Éreztem hogy elakad a lélegzetem és a szívem hevesebben kezd verni. Itt mindenhol az ő illatát éreztem. Szinte elkábított.
Ez a szoba más volt, mint a ház többi része. Itt is pasztellszínek uralkodtak, de mégis meleg volt és otthonos. A berendezés, a kárpitok és a bútorok nőies kecsességet árasztottak és a napfény itt valahogy sokkal aranylóbban sütött, sokkal melegebben.
Alexandra: Miért nem ülsz le? - kérdezte mellettem elhaladva és a fésülködőasztalhoz tartozó székre mutatott. Ő maga az ágy szélére telepedett, egyék lábát maga alá húzta.
Hosszú mogyoróbarna haja szétterült a vállán és eltakarta az arca egy részét is. Erős vágy fogott el, hogy odamenjek is a füle mögé simítsam a tincseket. Erőt vettem magamon és leereszkedtem a székre. Alexandra nem nézett rám. A szemei az ágytakaróra meredtek. Nem tudtam leolvasni semmit az arcáról, de csalódottnak tűnt.
John: Olyan... - elakadtam. - Szomorúnak tűnsz. - mondtam végül.
Keserűen elhúzta a száját, majd rám pillantott. A szemei szinte égették az arcomat.
Alexandra: Amikor legutóbb együtt tartózkodtunk ebben a házban, azt hittem az lesz az utolsó alkalom hogy látlak. Legalábbis reménykedtem benne. - mondta csendesen.
Fájdalom hasított a mellkasomba.
John: Mi történt köztünk? - kérdezte rettegve a választól.
Alexandra: Csak rájöttem hogy nem az az ember vagy akinek mondtad magad. - felelte a már korábban is hallott lemondó sóhajjal.
John: Miért? - kérdeztem kétségbeesetten. - Milyen ember voltam? Milyennek ismertél meg?
Tudni akartam hogy kicsoda Adam Lambert. Tudni akartam ki volt az akit Alexandra megszeretett.
Alexandra: Erről nem szeretnék beszélni... - felelte idegesen.
John: Kérlek... tudnom kell! - kérleltem.
Rám nézett. A pillantása fájdalmas volt, majdhogynem könyörgő. Mindketten hallgattunk, de nem engedtük el egymás tekintetét. Nem tudom mit láthatott meg az arcomon, de halkan beszélni kezdett, mintha csak saját magának mondaná a szavakat.
Alexandra: Másmilyennek képzeltelek. Mielőtt találkoztunk... nem különösebben foglalkoztam veled. Apám új szupersztárja voltál és engem sohasem érdekelt az ő világa. Las Vegas-ban találkoztunk ahol a születésnapodat ünnepelted. Apám mutatott be minket egymásnak. - tette hozzá furcsán hidegen csengő hangon. - Én... - elhallgatott keresgélte a megfelelő szavakat. - Te voltál a legszebb ember akivel találkoztam és lenyűgözött a személyiséged. Elszédített a téged körülvevő csillogás, a rajongóid akik istenként imádnak és a... vonzerőd. - tette hozzá majd elpirult. - Nem értettem mit akarsz tőlem. Olyan jelentéktelennek és hétköznapinak éreztem magam melletted, de te mégis akartál engem. Nagyon féltem mit fog szólni az apám ehhez... de meglepetésemre odavolt a boldogságtól. Három nappal később összeházasodtunk.
John: Whao... - csak ennyi tudtam kinyögni. - És... mi történt később?
Alexandra: Később? A sajtó megtudta és kitört az őrület. Üldöztek minket. Sohasem voltunk egyedül és állandóan utaztunk. Fellépések, interjúk, fotózások, partik. Kezdtem úgy érezni konkrétan a médiával kötöttem házasságot. Szinte sosem voltunk itthon, ha mégis akkor te elvonultál a szobádba, vagy a barátaiddal voltál.
John: De... boldogok voltunk? - kérdeztem rettegve a választól.
Alexandra: Én az voltam. - felelte. - Naiv voltam. Ostoba. És mindent elhittem neked. Az első pár hónapban türelmes voltam... azt mondtad problémáid vannak, régi sérelmek, stb... szóval csak vártam. Elég volt hogy melletted lehetek. Elég volt a tudat, hogy az enyém vagy. Aztán... később kezdtem úgy érezni hogy egy gyönyörű, villogó, fényes tollú vad madarat fogtam, amit sohasem fogok tudni megszelídíteni. Pedig én beértem volna egy verébbel is... sőt jobb lett volna. - nem értettem mire céloz ezzel. A szavai mögötti jelentések után kutattam de hiába.
John: És... mi történt?
Alexandra: A végére vagy kíváncsi? - kérdezte türelmetlenül. Bólintottam. - A régi klasszikus történet. Előbb értem haza Kiki-től és rajtakaptalak a szeretőddel. A többit pedig megtalálod bármelyik pletykalapban. - Idegesen felkelt az ágyról és az ablakhoz lépett. Nyilvánvaló volt hogy számára véget ért a beszélgetés.
Döbbenten bámultam magam elé. Ez lehetetlen. Nem csalhattam meg...
John: Viszonyom volt? - kérdeztem a hangomra találva.
Alexandra: Igen.
John: Mennyi ideig?
Alexandra: Nem tudom Adam! Abban a pillanatban valahogy nem jutott eszembe hogy kifaggassalak. - felelte kétségbeesett hangon. - Őszintén szólva sokkot kaptam.
John: Ezt nem tudom elhinni. - vágtam rá. - Te vagy a leggyönyörűbb nő akit valaha láttam és én... megcsaltalak... - suttogtam. - Kivel? - kérdeztem hirtelen. Alexandra nem felelt. - Ki volt a nő?
Megfordult. Döbbenten nézett rám, majd dühös lett. Indulatosan hozzám lépett.
Alexandra: Te most szórakozol velem?
John: Nem tudod... a nevét? Úgy értem...
Alexandra: A neve Sauli. És ő egy férfi. - tette hozzá dühösen.
Úgy éreztem fejbe vágtak. Mondani akartam valamit, de egy hang sem jött ki a torkomon. Egy férfi... önkéntelenül is elnevettem magam. Ez képtelenség...
John: Ez eléggé... úgy értem... nem lehet hogy félreértettél valamit? - kérdeztem gúnyosan.
Alexandra: A helyzet eléggé félreérthetetlen volt Adam! - a szavai szinte hasítottak. - Két meztelen férfi az ágyban fetrengve... vajon mire kellett volna gondolnom?
Lefagyott a mosoly az arcomról. Az agyam vad ördögtáncba kezdett. Én... és egy férfi. A gondolat felkavarta a gyomrom. Lehetetlen, felfoghatatlan. Az elképzelés hogy egy férfit érintsek meg... kirázott a hideg.
John: Ez nem lehet...
Alexandra: Igen, én is ezt gondoltam. - mondta dühösen. - Aztán persze összeállt a kép. - tette hozzá jeges hangon. - Fiatalkori sérelmek... hát persze... tudnom kellett volna hogy nem holmi szerelmi csalódás miatt nem fekszel le velem... hanem mert undorodsz tőlem!
Visszaültem a székre. Ez túl sok volt.
John: Mi nem...? - Alexandra úgy ingatta a fejét mintha fájdalom gyötörte volna. - Soha? - kérdeztem hitetlenkedve.
Alexandra: Egyetlen egyszer sem. - felelte. - Mindig volt valami kifogásod. Aztán egy idő után feladtam. Éppen eléggé megalázó volt a rengeted visszautasítás és persze nem lehetett nem észrevenni hogy egyáltalán nem kívánsz...
John: Ez... ez nem lehet igaz. - ellenkezdtem. - Miért vettelek volna el? Úgy értem... gondolj bele logikusan... miért házasodtunk össze? - kiáltottam kétségbeesetten.
Alexandra: Mert ostoba voltam, te és az apám pedig ravaszak.
John: Ezt nem értem. - felálltam a székről, Alexandra pedig hátrálni kezdett, a tekintete dühös volt, tele undorral és türelmetlenséggel.
Alexandra: Az igazság az, hogy engem használtál alibinek, hogy senki sem gyanakodjon rá, hogy meleg vagy! - vágta hozzám.
Döbbenten meredtem rá. Én? Meleg? Ez nem lehet igaz... ez nem igaz!
John: Nem vagyok meleg! - mondtam nyugalmat erőltetve magamra.
Alexandra: Kérlek... - forgatta a szemét. - A végén már te magad is beismerted. Lehet hogy nem emlékszel rá, de hidd el én életem végéig emlékezni fogok rá. Csak nem tudom mit gondoltam egy olyan férfiról, aki több festéket ken magára egyetlen fellépés alkalmával mint én valaha és aki úgy néz rám ha fűzőben és combfixben állok elé, mintha egy leprás lennék?! - most már kiabált. Kétségbeesetten, dühösen és csalódottan. Nyilvánvaló volt hogy a pokol legmélyebb bugyraira kíván engem és ezt a beszélgetést.
De tudtam hogy ez mind hazugság. Nem lehet igaz. Hiszen itt, ebben a pillanatban és majd belehaltam hogy megérintsem és megcsókoljam őt.
Közelebb léptem hozzá. Könnyes szemmel nézett rám, a tekintetéből csak úgy áradt a kétségbeesés és a tehetetlen düh. Nem mozdult, nem félt tőlem. Én felsóhajtottam, majd megcsókoltam. Csak egy ártatlan, futó csók volt, de ő teljesen lemerevedett. Hátrébb léptem, hogy láthassam az arcát, de úgy nézett rám mintha szellemet látna. Mintha ő lenne az első nő a földön akit valaha megcsókoltak. Ismét meg akartam tenni, de ezúttal hátrébb lépett, mintha rettegne tőlem.
Alexandra: Nem! - vágta rá. - Mit... mit művelsz? - kérdezte rémülten.
John: Légy őszinte magadhoz Alexi... ha meleg lennék... - elkaptam a karját és magamhoz rántottam. - ... így csókolnálak meg?
Az ajkaim lecsaptak az övére. Még mindig rémült volt és minden mozdulatával, testrészével hadakozott ellenem. Sokkal magasabb voltam mint ő. A törékeny teste nem jelentett számomra akadályt, mégis finoman értem hozzá, mintha egy tollpihe lenne a tenyeremben. Megfogtam a fenekét és felemeltem, majd az ágyhoz vittem és leereszkedtem rá. Az ajkaink ezalatt szétváltak és ő zihálva ellenkezett.
Alexandra: Ne... Adam... ne... mit... - újra megcsókoltam és ő megadta magát. Az ajkai megmozdultak az enyém alatt és a kezei már nem ellökni próbáltak, hanem a hajamba túrtak.
Még hogy meleg.... Hallottam egy hangot, de az eszem túlságosan messzire került a külvilágtól. Alexandra erővel elfordította a fejét, majd szinte hisztérikus hangon felkiáltott.
Alexandra: Apa!
Rémülten felpillantottam. Simon az ajtóban állt és olyan képet vágott, mintha egy gyilkosságot követtek volna el a szemei előtt.
Simon: Mit... csináltok... ti... itt? - kérdezte minden egyes szót külön hangsúlyozva. Közben nagyokat pislogott, mintha nem hinne a szemének.

Ismertető

Alexandra gyönyörű, gazdag fiatal lány. Apja a nagy hatalmú, számító producer Simon Cowell, aki szupersztárrá tett Adam Lambertet. Adam a világsztár, a bálvány, aki a sikerért bármire hajlandó. Amikor az újdonsült szupersztár másságáról pletykák kezdenek keringeni és veszélybe kerül felfelé ívelő karrierje, Simon mindent megtenne hogy fenn tartsa a látszatot. Még a saját lányát is feláldozná...
Alexandra élete tündérmesébe illő fordulatot vesz, amikor a jóképű és csodálatos Adam Lambert felesége lesz. Ám a varázs ezer darabra törik szét, amikor fény derül Adam igazi lényére. A lányt szörnyű csalódás éri, élete rémálommá válik. Adam pedig elmenekül a kitörni készülő botrány elől.
John James egy egyszerű srác, aki szürke életet él, a szürke hétköznapokban. A fiú kísértetiesen hasonlít az American Idol nyertesére Adam Lambertre, akiért szinte megszállottan rajong és akinek feleségébe reménytelenül szerelmes. A fiú bármit megtenne hogy Adam helyében lehessen. A sors pedig úgy dönt, hogy megadja neki a lehetőséget...
Alexandra próbálja túl tenni magát a szörnyű csalódáson, amikor megtudja hogy hazug férje balesetet szenvedett. Kénytelen segíteni neki, mert a baleset miatt semmire sem emlékszik. A kórházban viszont egy egészen más Adam várja. Ugyanaz az arc, ugyanaz a férfi... de valami megváltozott...